Termékinformációk

Kovácsok és alkimisták
A neves vallás- és kultúrtörténész most megjelent könyve (az eredeti francia kiadás 1977-es) méltó folytatása a gyarapodó Eliade-életműsorozatnak (például: A szent és a profán, Az örök visszatérés mítosza, Képek és jelképek). Bizonyos, hogy ez a kötet is hasznos olvasmánya lesz a történelem-, filozófia- és hittantanároknak. Kevésbé nyilvánvaló, hogy a könyv tartalma jelent-e, jelenthet-e bármilyen támpontot szakmai munkájában egy kémia vagy fizika szakos kollégának. Ez az írás olyan mítoszokról és rítusokról szól, amelyek mára Európából jórészt kivesztek, vagy – ha maradványaik élnének is – természettudományos szempontból érdektelennek látszanak. Hiszen a tudomány „modern mítosza” szerint éppen ezen ősi mítoszok tagadása mutatja meg az érvényes tudomány határait, az ősi tradíciók tudatos elutasítása jelenti magát a tudományos tradíciót. Azt persze a tankönyvek apró betűs részei megemlítik – kitűnő magyar nyelvű munkák pedig részletesen tárgyalják is (például Balázs Lóránt: A kémia története, Szathmáry László: Magyar alkémisták) –, hogy az alkímia fölfedezései, receptjei, eszközei miképpen hatottak a kémia születésére. E kapcsolatok létét Eliade sem tagadja, ám meggyőzően mutat rá arra, hogy az alkímia – lényegét tekintve – a szekularizált tudománytól merőben külön úton járt, sőt a görög természetfilozófiából is levezethetetlen áramlat. Gyökerei mélyebbre nyúlnak, hatása erős, de nem ilyen közvetlen. Az Eliade által idézett S. Taylor szellemes hasonlata szerint „ezek az emberek nem is a valóságos aranyról beszéltek. A szövegeiket vizsgáló kémikus ugyanazt érezheti, mint a kőműves, aki egy szabadkőműves munkából kíván gyakorlati ismeretekre szert tenni” (182. o.).